Amennyiben ma lennék hős, nem tudom, mi lenne a szerepem. Tán hackerként lehetetleníteném a globálvilág fő mozgatóit, tán lázítanék az utcasarkon, szólamokat kiáltozva,
magam is tudván, hogy ezek csak üres frázisok, és alkalmi forradalmárkodásom csupáncsak súlytalan performansz a súlytalan világ mérlegén. Itt, a Kárpát- medencében, a
világdemokrácia többszörösen védett legbelső gyűrűjében a hőstelen kor hősiesség nélküli emberei élnek manapság. Nem tudjuk, ránk ki fog emlékezni 50 év múltán.

Emlékezzünk hát egy kicsit az ’56- os hősökre, azokra- és nem akarom senki emlékét sérteni, a legnagyobb tisztelettel mondom!!!- azokra a hebehurgya, meggondolatlan
és felelőtlen ifjú legényekre és leányokra, akik a barikádokon áldozták életüket. És vegyük fel mi is a harcot, a szürke, mindennapi, észrevehetetlen ellenség ellen,
szürke, mindennapi, észrevehetetlen módon.

Hogyan képzelem én ezt?

Legyen a magyar szép! Nem a vadhajtásokra gondolok, a bikinit is kalocsai mintával kínáló szittya biznisz meglovagolóira, nem. Arra gondolok, hogy olyantól vásároljunk,
akit ismerünk. Vagy a szomszédunk ismer, vagy a szomszédunk szomszédja. Vagy arra gondolok, hogy viseljünk hadat a gondolkodásunk függetlensége érdekében,
ne a tévécsatornák, reklámok, áruházláncok irányítsanak, amikor vásárlunk.

Higgyük, hogy a gondolat erős és tudjuk, hogy a jó szó ingyen van!

Legyen jó szavunk másokhoz, de magunkhoz is.

Érezzük, tudjuk, hogy nem  lehet véletlen, hogy fajtánk már ezer éve e tájékon él, törve, zavarva, de nem fogyva, már ezer éve!

A mai világ tragédiáit- éhinségek, elidegenedés, globalizáció- ne magyar tragédiaként éljük meg. Ami rossz, az mindig rossz, most sem rosszabb, mint máskor. Vagy máshol.

Éljünk embertől emberig, a nemzet legkisebb tényezői- az ember- legyen a legfontosabb.

És az emberi szó.