A címet – egy népdal első sora- azért választottam, mert szeretem ezt a dalt, és szó szerint a tavaszi nagytakarításról szeretnék szöszögni.

Csakhogy! Nem akármilyen, hanem- és most ne kezdjen senki a sorok között olvasni, olvassa csak a sorokat- várostakarításról leszen szó.

Lehet, hogy amiről most szólok, az más számára megszokott, de én most láttam először ilyent. A húsvéti ünnepeket fatornyos szülőfalumban, Székelyudvarhelyen töltöttem. Egy reggelen arra lettem figyelmes, hogy eltűntek az autók az utcákról, és szorgos, társadalmunk önkormányzati segélyből élő tagjai sürögnek- forognak és seprűkkel, sőt lapátokkal és mindenféle föld kaparászására alkalmatos eszközökkel az aszfaltot, ill. az út szélét takarítják vadul. Azt követően megindultak a sepregető masinák, és amit a jámbor cigányok otthagytak, ezen masinák szépen felseperték. De még nincs vége! Jöttek a locsolókocsik, és átöblögetvén az utakat, tisztára mosták azokat.

Elsődleges hasznán felül -a város portól, kosztól való megszabadítása- különösen jólesett lírai énemnek a felismerés, amint az autóktól mentes utcákat néztem, hogy édes Istenem, hát ez a város az én gyermekkoromban pontosan így nézett ki, csak alapból, a hét minden napján. Az utak kétirányúak voltak, autó zéró – 20, 25 év távlatáról beszélünk-  a gyerekek az úton!!!, utcákon fociztak, gengeltek, semmittettek. Nem a számítógép előtt ültek, mint én most, hanem lementek az udvarra, kezükben egy gigantikus zsíroskenyérrel, és délután vagy este koszosan, esetleg sebesen, de minden esetben olyan egészségesen elfáradva, hogy nem okozott sosem gondot az éjszakai alvás.

Visszatérve a nagytakarításra: a város megtisztult, fellélegzett, ugyanezt kívánom ennek a frissülő Magyarországnak is, így április 12.-e után!