Olyan, mintha kezdődne. Hideg reggel, aztán harsogó napfény, jó, erős széllel. Úgy felturbózza az embert, hogy eszét veszti, és elfelejti, hogy a Kálvin téren áll és cigizik. Hajlamos elhinni- mármint az író- , hogy fatornyos falujában áll és cigizik, ahol vág a levegő telente, a fény fényebb, ahol kevesen beszélnek rendesen románul. Mondjuk, ez még Pesten is teljesíthető elvárás, egyelőre…

Natehát: pompás napom volt, eddigelé. Reggel a csarnokban vettem sonkát, szalonnát. Nem tetszettek igazán a sonkák, csupa hús, semmi zsíros rész rajta. Mondok, ez városiaknak való, nincs valami olyan, amin egy kicsit több a fehérség? Erre a néni,  akivel jóban vagyok,  a beavatók mosolyával nyúl a pult alá – emlékszünk még erre a szakrális aktusra, ugyebár- és elévesz két pompás darab, jó szalonnás füstölt combot.  Aztán dolgoztam.  Majd a pékhez mentem – akivel szintén jóban vagyok -,  ahol igen jól elcsevegtünk és kenyeret is vettem.

Aztán, tovább haladva a Kálvinon, Gyovai mesterrel is elkvaterkáztunk, aki étterme előtt legeltette mérgezett egérként viselkedő csemetéit. Egy távoli  szomszéd kutyája gépjárművemet kezdte szaglászni, mire ez az ember rámköszönt. Én mosolyogva vissza… Most itthon vagyok, asszony főz, gyerek legóz, én ír.

Honnan is indultunk?

Onnan, hogy jön a tavasz, ilyenkor minden kicsit szebb, nagyobb, sárgább, vagy finomabb. Érezzük meg, élvezzük. Lesz még tavaszabb is…