Az más kérdés, hogy a jámbor, növényevő ember egy agyról készült fényképet szívesebben lát friss, roppanós karfiolnak.

Ezen felvezetővel azt akarom megvilágítani, hogy a dolgok nem mindig úgy vannak, ahogy ezt láttatják velünk, vagy mi látni akarjuk.

Jó lenne tudni, kik vagyunk, honnan jöttünk  (Bakay Kornél).

Elsősorban magyarként lenne érdekes eleinket ismerni, de bizony emberként is. Azt szeretjük-e, ha ős-ember-őseink torokhangon társalogtak  és sekély homlokukba lógó szőrzetükön át lesték, ahogy Jóska szomszéd egy alkalmassá faragott keményfa célszerszámmal próbálja magánéletét színesíteni  (azaz bunkóval nőt rabol magának), vagy éppenséggel a barlangrajzok ihletett művészeit szeretnénk ős-őseinknek tudni, akik a régészet kézzelfogható eredményei szerint is igen magas tárgyi és természeti kultúrájukat tudatosan használták.

Varga Csaba ezen könyvében megmutatja, hogy szerinte a darwini faj- és fejlődéselméletbe is beleláthatunk olyan – a Föld minden Homo Sapiensét orrbavágó- szándékot, mely szerint örülj csak, kicsi ember, hogy egyáltalán tudsz  buszjegyet venni, mert degenerált őseid még ennyire sem voltak képesek.

Az óriási felkiáltójel, mely minden lap alján ott lehetne, az az, hogy az emberi elme, ami ma rögtön sebkenőcsöt is előállít a lövedék mellé, semmivel sem pallérozottabb vagy magasabb hatásfokú, mint ős-őseink az idő végtelen fonalának már a legelején is alkotó elméje.

Az elme eredete? Hatványozottan régebbi időkben fakad, mint ma véljük tudni…