Én igazából a Funtineli boszorkánnyal kezdtem Wass Alberttel való ismerkedésemet, az öregek tudják, az a furcsa -minimum furcsa- rózsaszín- babakék kiadás.

Amikor kijött a Kard és kasza, akkor rögtön az lett a kedvencem, főleg az első rész első fele, az  “ősmagyar” rész. Ugye, itt van a legkevesebb konfliktus a jószomszédokkal -mert nincsenek- akkor kezd benépesülni a Mezőség, bővebben Erdély. Ezt a részt elviszi az új kezdés harcolós-alapítós-leányszerzős-magvetős, főleg fiúknak szánt romantikája, de a könyv természetesen sokkal több ennél:  objektív- W.A. a család akkor még kolozsvári levéltárának adataiból dolgozik, mégis szubjektív, mert  szülőföldjét, hazája sorsát egészen az újkorig felelős magyar szépíró nem mutathatja be másként, mint az izzó hazaszeretet lencséjén keresztül.

A második részben már az íróval találkozunk, gyermekkorától kezdődik a történet. Egy mindig szomorú, visszahúzódó, de minden helyzetben tartásosan viselkedő kisfiút ismerünk meg, aki bizony nem véletlenül olyan amilyen, édesanyja, mondhatjuk, elhagyta, a mostohaanyja pedig, akárcsak az édesapja, nem sokat törődött vele. Szívszorító történetek sorakoznak, némelyikkel találkozhattunk már a novelláiban, illetve a történet ismerős lehet A kastély árnyékából is. Persze, sokszor “kinyílik a bicska a zsebünkben” olvasás közben, hiszen elég részletesen olvashatjuk a két világháború közötti időszakot, hogy milyen brutálisan kifosztották, tönkretették az ostoba – nem mondom, milyen nációhoz tartozó- csőcselék banda egykori szállás- és munkaadójukat. Úgy érezzük, valahogy azokban az időkben indult el az emberiség azon a bizonyos lejtőn, amely a 20. század végén-21. sz. elején csak még meredekebbé vált/válik.

Érdemes a regény végén elidőzni egy kicsit, hiszen Wass Albertet, elsősorban a balliberális média, állandóan kikiáltja fajgyűlölő, románellenes háborús bűnösnek. Nos, azoknak azt ajánlom, olvassák el mindenképpen a regényt különös tekintettel a végére. Történik ugyanis, hogy az író, mint látóember visszatér a regény végén és meggyógyít egy román embert, aki bocsánatot is kér tőle. Képzeljük el, mai korunk erkölcsiségének tükrében: van- e bennünk annyi erkölcsi tartás, olyan etikai fölény, ami miatt „megengednénk” magunknak a megbocsátás luxusát, olyan emberekkel, embercsoporttal szemben, akiknek nemzetünk munkát, életteret adott évszázadokon keresztül, akik aljas módon, és – kapaszkodjunk meg! faji- nemzeti hovatartozásra, vagyoni és társadalmi rangra hivatkozva kifosztottak, tönkretettek, elkergettek az otthonunkból, megölték a szeretteinket? (Egyes nációknak mind a mai napig megengedett a fajgyűlölet- teszem hozzá csendesen- hát, nem élünk igazságos világban).

Hát ezért szeretem a regényt, izgalmas, fordulatos, nagyon igaz!, és megtanít a ködfelhőn keresztül is látni, a jót felfedezni a világban, az emberekben.

A Gyepűben keményborítóval itt található, a kartonált pedig itt.